Füstös házak felett gomolyog a csend,
didereg az álom a kemény paplanon,
megpattan egy szemtelen parázsszem a tűzben,
lomha leheletek száradnak a falon.
Végtelen némaság takarja a várost,
elnyűtt nyugalom, de még puha párna,
a mosolygó hold vigyázza a csendet,
halvány emlék csupán a süketítő lárma.
Angyal pihen meg egy kósza felhő szélén
és lábát lógatva a földre tekint,
selyem tarsolyából gyémántport vesz elő
s a világ szemére könnyed álmot hint.
Csillag-ékről álmodik a meztelen éjszaka
s a fenséges éjről az apró csillagok,
az üres bendő álmában szüntelen keringnek
a mennyei ízek, s az édes illatok.
Össze-össze koccan a vacogó fák ága,
hisz meleg ruhájukat ellopta a nyár,
már megfagyott a szél is ott ahonnan jönne
s a néma utcákon egy fuvallat sem jár.
Szundít még a nap, de a neszek sűrűsödnek,
a hideg konyhakövön megmoccan egy macska,
rendre ásítozik a magányos kandalló,
a hideg háznak újra, friss meleget adna.
Az éjjel is csak fárad, nyugovóra térne,
kelteget egy kicsinyke, árva fénysugárt,
az megindul az égen, halvány sejtelemmel,
majd lángba borítja a széles láthatárt.
