röpke love

csípve, rúgva,
üvöltve, harapva,
kedves békére,
álmodó haragra,
gyulladó szívvel,
ölelkezve halkan
leszakad az égbolt,
ásít a paplan


lángoló testemből
rég elrepült a vágy,
gyenge szorításomban
elernyed az ágy,
édes bókjaid csak
páncélja a szónak
vanília tengeren
háborgó kis csónak


perzsel a napsugár
párolog a könnyünk
zuhogó esőben
kérve kergetőzünk
kacagó kínban
elterülünk léhán
elúsznak érveink,
így lélegzünk némán


a tagadás fáraszt
fogjuk egymás kezét
ezt hallgatni könnyebb
mint a magány neszét
kedves arcod őrzi
esztelen világunk
ha a csend fojtogat
egymásért kiálltunk


szárnyalva, megvetve
hazudva, nevetve
átkozódva csendben
-örökké boldogan-
örökké ketten

reggel

elillan az álom rekedt torkomból
eszmél az eszmélet mérgelődve,zúgva
árnyak futkároznak, kinevetnek halkan
minthogyha csak kellően be lennék rúgva


pacsirta köhög a városi szmogtól
rángatja a kikelet az erőtlen fákat
alszik még a világ, aludna örökké
a napsugár is retteg, előbújni fáradt

talpam alatt a föld, ingatag és álmos

arra ki kába, gonosz csapást mér

elpilledt az éjjel, sötéteket ásít,

s szerény szorgalommal nyugovóra tér...

Égess el

Szabadul a vágy, a hűség terelgeti
kordában tartja,
széjjel feszíti,
megremeg a kezem, hadd tekintsek még
hisz ha rá kellene néznem
elégnék...
...kérlek csak nézz,vedd át terhemet
fürödj meg bennem, idd ki a lelkemet
takarj be szemeddel,
elnyújtott sóhajjal
hódíts meg csendeddel,
ziháló ajkaddal
szívemet kinthagyom
pihenjen...
belépek hozzád, égett hús szaga..
perzselj még...
hiszen én nem merek,
nem merek...
...nem lehet
akarom!
s a kéjes pokolba kárhozom..

Hajnal

Füstös házak felett gomolyog a csend,

didereg az álom a kemény paplanon,

megpattan egy szemtelen parázsszem a tűzben,

lomha leheletek száradnak a falon.

Végtelen némaság takarja a várost,

elnyűtt nyugalom, de még puha párna,

a mosolygó hold vigyázza a csendet,

halvány emlék csupán a süketítő lárma.

Angyal pihen meg egy kósza felhő szélén

és lábát lógatva a földre tekint,

selyem tarsolyából gyémántport vesz elő

s a világ szemére könnyed álmot hint.

Csillag-ékről álmodik a meztelen éjszaka

s a fenséges éjről az apró csillagok,

az üres bendő álmában szüntelen keringnek

a mennyei ízek, s az édes illatok.

Össze-össze koccan a vacogó fák ága,

hisz meleg ruhájukat ellopta a nyár,

már megfagyott a szél is ott ahonnan jönne

s a néma utcákon egy fuvallat sem jár.

Szundít még a nap, de a neszek sűrűsödnek,

a hideg konyhakövön megmoccan egy macska,

rendre ásítozik a magányos kandalló,

a hideg háznak újra, friss meleget adna.

Az éjjel is csak fárad, nyugovóra térne,

kelteget egy kicsinyke, árva fénysugárt,

az megindul az égen, halvány sejtelemmel,

majd lángba borítja a széles láthatárt.

Együtt

Végtelen vágy lobbant 
Lelkeink között, 
Ahogy a szerelem hirtelen 
Belénk ütközött. 

Megleltük a békénket 
Egymás oldalán, 
s már nem leszünk egyedül 
A végzet hajnalán.

Szerelem

Boldogtalan magányban 
Csöndes úton baktatott, 
Egyéb dolga nem lévén 
Énutánam kajtatott. 

Szembejővén megtorpant, 
Tekintete rám vetült, 
Elérte a gondolat 
S szíve rögtön felderült. 

Nem törődve semmivel 
Kedvére válván odaugrott, 
Magának jól megnézett 
S egy jó nagyot belém rúgott.

Kedvesemnek

...Őrizd az álmomat 
virrasztó szemeddel, 
szorítsd a derekam 
remegő kezeddel. 
Töröld le könnyemet 
szerelmes szavakkal, 
bocsásd meg bűneim 
illanó haraggal...

Kis lázadó

Megvetem a sémát,
széttöröm a rendet,
kacagva rombolok,
elűzöm a csendet.

Kergetem a homályt
a szabadság fényével.
Széttépem a nyugalmat
a kaotizmus kéjével.

Altató

Dúdolok egy dalt, 
álomba ringatót 
Hunyd le szemedet, 
húzd nyakig a takarót 

Ne gondolj most semmire, 
szorítsd meg a kezemet 
Csak éld meg az álmaid, 
s álmodd az életet 

Vigyázok rád ne félj, 
itt ücsörögsz a szívemen 
Aludj hát csak nyugodtan, 
szép álmokat kedvesem

Barátság

...Barát az, ki melletted áll,
ha a porszemet a szél elhordta már,
Barát az ki mindig fogja a kezed,
akkor is ha az élet megvezet,
Barát az ki a barátod marad,
ha a szerencséd messzire szalad,
Barát az ki könnyeid letörli,
ha lelkedet a világ felőrli...

Veled

Magányos ágaid
zöld ruhával fedtem,
te játékos szellő,
és én madár lettem.

Azúrkék tengered
kis sellője voltam,
háborgó vizedben,
habként fodrozódtam.

Most ezüstre festjük
a végtelen felleget,
s szüntelen ragyogunk
a bűbájos ég felett.

Te csillaggá változtál,
s én fénysugarad lettem,
hisz elvesztünk valahol,
egy pillanatban ketten...

Indulóban

"Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer." 


/Kosztolányi Dezső - Halotti beszéd-részlet/